Kódjátszma
Alan Turing életrajzi drámája, amely a háborús hőst és a személyes tragédiát egyszerre mutatja be.
Dátum: 2015. május 17.
Film: Kódjátszma (The Imitation Game, 2014)
A Kódjátszma az a típusú életrajzi film, amelyik tudja, hogy a főszereplője nem csak „fontos történelmi alak”, hanem drámai figura is – és ezt szépen ki is használja. Alan Turing történetét lehetett volna szárazan, technikatörténeti dokumentumfilmként elmesélni: britek, Enigma, második világháború, titkos kódfejtés. Morten Tyldum filmje viszont arra megy rá, hogy megmutassa: a háborúban megnyertünk ugyan egy frontot, de közben hagytuk elveszni azt az embert, akihez a győzelmet köthetjük.
A film legerősebb oldala a háromszög szerkezet:
- háborús idősík (Enigma megfejtése),
- személyes idősík (Turing kívülállása, mássága, társas ügyetlensége),
- későbbi meghurcolás (az 50-es évek Angliája, ahol a homoszexualitásért még büntetnek).
Ez a váltogatás nem csak feszesen tartja a filmet, hanem szépen rámutat arra is, hogy Turing ugyanazzal a makacs, logikus gondolkodással mentette meg a világot, amivel aztán a saját élete falának is nekimegy.
Benedict Cumberbatch játéka itt kifejezetten jól működik: hozza azt az Aspergerre hajazó, szociálisan nem mindig kompatibilis zsenit, akit nem lehet nem komolyan venni. A titkos fegyver nem is ő, hanem Keira Knightley: az ő karaktere (Joan Clarke) az, aki emberséget, humort és perspektívát hoz a filmbe, és aki megmutatja, hogy Turing nem csak egy gépépítő, hanem egy magányos ember, aki szeretne kapcsolódni – csak nem igazán tudja hogyan.
A film technikai része – kódfejtés, „Christopher” megépítése, a döntés, hogy nem minden üzenetet szabad rögtön felhasználni – az egyik legizgalmasabb pont. Itt jön elő az a kérdés, amit a film nagyon szépen feltesz: mit jelent erkölcsösnek lenni egy háborúban? Ha azonnal cselekszünk, leleplezzük magunkat, ha nem cselekszünk, emberek halnak meg. Ez már nem matek, hanem morál – és a Kódjátszma pont ezért több, mint “film okos emberekről”.
A film legjobb oldala az, hogy elegáns marad. Nem szenvedélyeskedi túl Turing tragikus sorsát, nem melodrámázik, nem rántja le szirupba a film végét – egyszerűen csak megmutatja, hogy egy ember, aki a világnak ennyit adott, a saját korának törvényei között mégis áldozattá vált. És ettől lesz igazán emlékezetes: nem csak arról szól, hogy a gépek gondolkodhatnak-e, hanem arról is, hogy tud-e a társadalom gondolkodni azokkal kapcsolatban, akik nem illenek bele a dobozba.