Stalker – Avagy amikor a film néz vissza rád
Tarkovszkij spirituális kamaradrámája, amely a Zónán keresztül kérdez rá hitre, vágyra és felelősségre.
Dátum: 2014. május 25.
Film: Stalker (1979)
Amikor megláttam, hogy 1979-es, reflexből “csókolom”-mal indítottam. És aztán jött az a felismerés, hogy majdnem ötven éve sikerült egy olyan filmet csinálni, ami ma is pont ugyanannyira kérdez rá az emberre, a hitre, a vágyainkra és arra, hogy mit kezdünk a világ értelmetlenségével. Ez azért elég durva. Ráadásul úgy, hogy a sztori alapja a Sztrugackij fivérek „Piknik az árokparton” című könyve – csak Tarkovszkij ezt nem simán adaptálta, hanem teljesen a saját, spirituális-meditatív irányába húzta el.
Nehéz műfajilag elmondani, mi ez. Sci-fi alap, de nem űrhajókkal, hanem egy megmagyarázhatatlan helyszínnel: a Zónával. Inkább egy filozofikus, spirituális, háromszereplős orosz kamaradráma, rengeteg szimbólummal. A lényeg: van egy tiltott terület, a Zóna, ami úgy viselkedik, mintha lenne saját akarata. Tele csapdával, hangulatváltozással, láthatatlan szabályokkal. Aki viszont átjut rajta, az elér a Szobához, ahol teljesül az ember legbelsőbb kívánsága – és nem az, amit kimond, hanem amit tényleg belül akar. Ez az, amitől az egész veszélyes is.
A filmben a Sztalker vezet át két férfit – egy írót és egy tudóst – a Zónán. Ez a történet gerince, de valójában nem ez az érdekes, hanem az, amit közben mondanak. A monológok, a hitről, a reményről, az ember gyengeségéről, arról, hogy tényleg akarunk-e változást, vagy csak beszélünk róla. A hangulat végig melankolikus, időnként nyomasztó, mégis emberi marad. Az utolsó kb. 40 perc meg konkrétan zseniális.
A képi megoldások nagyon ülnek: a Zónán kívüli részek fakók, majdnem fekete-fehérek, a Zónában viszont kiszínesedik minden – mintha a tiltott terület lenne az “élőbb” világ. Zene alig van, és amikor megszólal, akkor is jellegzetes, pont ezért üt.
Na viszont: baromi lassú. Két és fél óra, hosszú beállításokkal, várakozással, csenddel. Ez nem az a film, amit este 11-kor fáradtan beteszel. Türelem kell hozzá, meg az a fajta nézés, amikor nem csak a cselekményt várod, hanem figyeled a tárgyakat, a kutyát, a vízben lévő apróságokat, mert mindennek lehet jelentése. Például a fekete kutya is olyan motívum, amit lehet vagy három irányból is értelmezni.
Nekem nagyon tetszett az is, hogy a három figura akár az ember “három nézőpontja” is lehetne: a hívő/vezető (Sztalker), az érzelmes/alkotó (Író), és a racionális/tudományos (Professzor). Folyton vitatkoznak, melyik az igazabb út – pont, mint bennünk.
A végére egy kicsit tényleg azt éreztem, hogy “régen tényleg merték ilyen mélyre ásni a filmeket”. Nagyon orosz, nagyon művész, nagyon mély. Mindenkinek ajánlom – és senkinek, aki nem szeret a dolgok mögé nézni. Ez az a film, amit érdemes 2-3 napig hordani a fejedben. Én egy hónap után is találtam benne új réteget. És igen: még a Felhőatlaszt is kicsit félretolta nálam, mert mélységben a Stalker simán ráver.