Mr. Harrigan telefonja
Stephen King-adaptáció, amely lassan épülő feszültséggel és morális kérdésekkel vizsgálja a bosszú árát.
Dátum: 2022. október 9.
Film: Mr. Harrigan telefonja (Mr. Harrigan's Phone, 2022)
Ez egy Stephen King-novella feldolgozása – gondoltam, leírom, hátha nem volt egyértelmű, mert szerintem ez sok mindent megmagyaráz a hangulatából. Nagyon szépen, ütemesen épül fel az egész történet: minden jelenet hozzátesz valamit, mindig kapunk egy kis plusz infót, és ettől a végére tényleg összeáll a kép. Maradt bennem pár kérdés, de ezek inkább filozófiai jellegű dolgok voltak, nem a film hibái.
Harrigan múltjáról igazából szinte semmit nem tudunk meg – a végén kapunk egy kis párhuzamot a srác életével, de ennyi. Viszont pont ez tetszett benne: hogy egy idős, zárkózott, gazdag ember mégis vesz annyi fáradságot, hogy egy fiatal gyereknek munkán keresztül utat mutasson, és közben kvázi felkészítse az életre. Ez nagyon nagy gesztus, és nem az a giccses fajta. Tetszett az a szál is, hogy könyvekkel és tudással mennyire lehet hatni másokra – amikor azt hisszük, hogy “na, én már mindent tudok”, akkor jön valaki, aki mutat még egy ajtót. A film egyik legszebb pillanata nekem ez a “megpuhulás”: amikor az eleinte kicsit arrogáns, fölényes attitűdből valami csöndes tisztelet lesz.
Nagyon erősen benne van az is, hogy a tudás mekkora fegyver. Kívánunk valamit, mérgesen vagy sértetten, de nem gondoljuk végig a másik oldalát. A társadalom meg eleve rátesz egy lapáttal, mert állandóan ítélkezünk. És itt bukkan fel az, hogy kinek mi az érték: bosszú? igazság? megbocsátás? vagy az, hogy “jogos volt”? Ez a rész szerintem tök King-es.
A telefonos réteg meg külön jó volt. Tök jól megjelenik a feszültség az okoseszközök és a való világ között: újságot olvasó, régimódi emberből hogyan lesz valaki okostelefonhoz kötve, hogyan tűnnek el a valódi kapcsolatok, és hogyan kezdünk el mindent egy képernyőn keresztül nézni. A végén az a mondat nagyon betalált: nem a készülékek függenek tőlünk, hanem mi függünk tőlük, mert ezek kötik össze a 21. századot. Ez így, ebben a filmben nagyon működött.
A megvalósításnál volt egy kis “szokásos King-adaptációs minta”: az idős figura eleinte morcos, hideg, távolságtartó, aztán lassan megtelik elfogadással. De itt nem volt zavaró, mert a srác nagyon jól hozta a bizonytalanságot, kíváncsiságot, kötődést. Egyetlen érzés volt, aminél nem voltam vele egy hullámhosszon: a bűntudat. Azt nálam nem ütötte akkorára, mint amekkorára szerintem a film szerette volna.
Összességében nálam ez 10/8. Szép, csendes, okos film, nem ugrál, nem ijesztget feleslegesen, hanem lassan ráhúzza rád a hangulatot. Őszintén szólva nem értem, miért ilyen alacsony a pontszáma az IMDb-n.