Fegyvertelen katona
Mel Gibson háborús drámája Desmond Doss hitét és bátorságát mutatja be lélegzetelállító intenzitással.
Dátum: 2017. január 17.
Film: Fegyvertelen katona (Hacksaw Ridge, 2016)
Mel Gibson filmje az a ritka háborús dráma, amelyik egyszerre akar nagyon földközeli és nagyon felemelő lenni – és meg is csinálja. A történet valós: Desmond Doss egy hetednapi adventista katona volt, aki a II. világháborúban nem volt hajlandó fegyvert fogni, mégis hőssé vált. Ez már papíron is hálás alap, a film pedig pontosan érzi, hogy ebből nem „különc pacifista történetét”, hanem hit, lelkiismeret és emberség történetét kell csinálni.
A film két nagy blokkra oszlik, és mindkettő erős. Az első részben megkapjuk a karakter felépítését: a családi hátteret, a vallási meggyőződést, a „nem ölök” elvet, és azt a makacs, de szelíd erkölcsi tartást, amitől Doss nem hajlandó beadni a derekát sem a kiképző tisztnek, sem a bajtársaknak. Itt jön ki igazán Andrew Garfield ereje: nem hősködik, nem szónokol, hanem nagyon emberi, nagyon szelíd. Elhisszük neki, hogy nem dacból, hanem meggyőződésből mond nemet.
A második rész az okinavai pokol – és itt kapcsol fel a film háborús üzemmódba. Gibson háborús jeleneteket rendezni tud: fizikailag is érzed a lövéseket, az iszapot, a vért, a füstöt, és azt, hogy ez tényleg az a front, ahol pillanatok alatt eltűnhet egy komplett osztag. Ebbe a brutális, naturalista közegbe kerül bele egy fegyvertelen alak, aki egyedül azt ismételgeti, hogy “még egyet, Uram”, és újra meg újra visszamegy a frontvonalra embereket lehozni. Itt találkozik a film két csúcsa: a technikailag nagyon erős háborús rendezés és a spirituális-emocionális ív. Ettől lesz igazán emlékezetes.
A Fegyvertelen katona legjobb oldala az, hogy nem teszi nevetségessé a hitet, hanem kompetenssé. Doss nem azért hős, mert „kedves”, hanem mert következetes. Nem megúszni akarja a háborút, hanem a saját szabályai szerint végigcsinálni. A film pedig azt mondja: ez is bátorság. Sőt, egy fokkal nehezebb is, mint fegyvert fogni.