A csíkos pizsamás fiú
Gyermeki szemszögből mutatja meg a második világháború borzalmait, és morális kérdéseket vet fel a felelősségről.
Dátum: 2024. március 10.
Film: A csíkos pizsamás fiú (The Boy in the Striped Pyjamas, 2008)
Nagyon komoly témát visz a vállán ez a film. Sokszor nyomasztó a légköre, tempóban is lassú, de számomra ezt bőven kárpótolja az, amiről beszél – a vége pedig kifejezetten mellbevágó, szinte elviselhetetlenül drámai.
A klasszikus értelemben ez nem „holokausztfilm”: egészen más szemszögből mutatja meg a második világháború borzalmait. A megszokott nyomor helyett egy jómódú, német család nézőpontjából látunk mindent. A középpontban Bruno, a nyolcéves kisfiú áll: minden gyermeki ártatlanságával próbálja felfogni, mi történik körülötte – és persze, mint minden kalandvágyó gyerek, őt ez eleinte nem is nagyon érdekli. Humánus neveltetése miatt egyszerűen érthetetlen számára, hogy egy vele egykorú fiú miért fél attól a helytől, amit ő „muris” tábornak lát a kerítés túloldalán. Zseniális választás ezen a gyermeki lencsén keresztül bemutatni a kor sötétségét: addig tart a naivitás, amíg már túl késő.
A film nagyon jól ragadja meg a korszak mentalitását és a véleményformálás mechanikáit. Félelmetes, mennyire ismerős néha ez a logika: mindig kell egy ellenség, és ha „eltüntetjük” őket, akkor majd nekünk jobb lesz. Időnként kifejezetten idegesített Bruno tudatlansága és a józan eszének hiánya – nekem néha túl volt tekerve ez a gyermeki vakság –, de értem, hogy ettől működik a kontraszt.
Nagyon erős szál a két kisfiú találkozása és barátsága: az a hihetetlen gyermeki ártatlanság, ahogy minden rossz mögé megpróbálnak valami jót képzelni, hátha így túlélhetőbb lesz a világ. A legrosszabb tragédia mégis az, amikor egy szülő túléli a gyermekét… A befejezés után önkéntelenül is azon gondolkodtam, mi történt később az apával: összeroppant-e az ideológiája, vagy megkeményedett benne?
Morálisan folyamatosan őrlődtem. A téma súlya alatt többször is megfogalmazódott bennem a düh – hogy aki ilyen rendszerben aktívan részt vesz, az viselje a következményeket. Aztán meg eszembe jutott, hogy itt az agymosás áldozatai is ott vannak: a családtagok, akik részben elszenvedik, részben fenntartják a hazugságokat.
A színészek meggyőzőek, a gyerekek különösen. A két fősrác mellett nekem Pável, az idős zsidó szolga volt a legerősebb: csendben, visszafogottan hordozza a film erkölcsi súlyát.
Összességében nagyon tetszett. Mélyen megrendítő, gondolatébresztő film, aminek szerintem mindenkinek van mondanivalója – és ami még jó ideig ott marad az emberben a stáblista után is.